A vámpírok történelme

Néphit:

A 15. századtól kezdve terjedt el a közép- és kelet-európai népi hiedelmek alapján az az elképzelés, hogy a vámpír nem más, mint olyan két lábon járkáló hulla, aki naplemente után családtagokat és barátokat támad meg, hogy kiszívhassa a vérüket. De a vámpírhit már sokkal korábbi időkbe nyúlik vissza, ezért, ha ’fényt’ akarunk deríteni Drakula és társai ’életére’, sok-sok évszázadot kell visszamennünk.

A vámpírhit az egész világon létezik. Bram Stoker Drakulájában Abraham Van Helsing ezt mondja: „Hiszen, higgyen nekem, mindenhol ismerték (=a vámpírt), ahol emberek éltek; tehát a régi Görögországban, a régi Rómában, akadtak Németországban, Franciaországban, Indiában, … sőt, még Kínában is.”

Vér: létfontosságú az embereknek. Vér nélkül nincs élet, azt már az őskorban is tudták. Hatásos volt (állítólag), ha az istenek kegyeibe akartál férkőzni. Ezért véráldozatokat mutattak be az istenek tiszteletére.

Odüsszeusz: Vérszívó szellemekről már Homérosz Ilyászában is találhatók feljegyzések; egy olyan eposzban, amit Kr. e a 8. században írtak. A görög hős bárányokat áldoz, és a vérüket egy edénybe gyűjti, hogy megidézhesse a halottak szellemét, akik a vértől bizonyos időre visszanyerik életerejüket. (ugyanez történik egy vámpírral is, amikor vért iszik.)

Lámia: Görögországban vérszívó lényekből nem volt hiány. A lámia olyan félelmet keltő szárnyas démon, ami gyermekeket öl és kiszívja vérüket.

Strigák: olyan vámpírboszorkák, akik varjú alakjában újszülöttek és gyermekek vérét itták, de a felnőtt férfiakat sem vetették meg; őket álmukban lepték meg.

Lilith: Ő Babilóniában riogatott. Természetfeletti lényként ő is gyermekeket és csecsemőket fogyasztott. Héber leírások szerint Lilith Ádám első felesége volt, de elhagyta őt, és a démonok, valamint a rossz szellemek királynője lett.

Káli: Indiai vérszívó istennő. 600 évvel Kr. e már név szerint emlegették ezt a hegyes szemfogakkal felszerelt lényt. A betegség, háború és halál istennőjeként Káli köztiszteletnek örvendett, ugyanakkor félték is. Hogy kegyeibe férkőzzenek, véráldozatokat mutattak be neki (általában kecskét). Kálinak mindene volt a vér. Miután egy harcban legyőzte a RAKTAVIJA démont, kiszívta az összes vérét.

Középkor:

A 11. századi Európában történetek keringtek olyan halottakról, akiknek a testét sírjukon kívül találták meg, és szemmel láthatóan önerejükből hagyták el a koporsójukat. Egy 1818-as könyvben, a Dictionaire Infernal-ban a francia Jacques Albin Simon de Plancy beszámol ilyen esetekről.

Angliában, a 12. században hasonló esetekről számoltak be szerzetesek. A Rerum Anglicarum című könyvben, amit 1196-ban írtak, már olvashatóak beszámolók olyan halottakról, akik vérszerzés céljából keltek ki sírjukból. Ezeknek a hulláknak jobb szó híján (a vámpír kifejezést akkor még nem ismerték) cadaver sanguisugus  (vérszívó holttest) nevet adták.

Felvetődhet a kérdés, hogy hogyan juthatott eszükbe ez a vérszívó-hulla-kikel-a-sírjából-elmélet, hiszen ezeknek a lényeknek már semmi közük sincs az ókor vérszomjas isteneihez. Ez azzal hozható összefüggésbe, hogy akkoriban egyre több járvány (pl.: kolera, pestis) tombolt Európában, és aki megfertőződött, az annyira lefogyott és elsorvadt, hogy joggal nézhették járkáló hullának.

A járványokra való tekintettel igyekeztek mindenkit gyorsan eltemetni - néha túl gyorsan is. Hiszen - mivel eléggé fejletlen volt az orvostudomány - úgy állapították meg, hogy az egyed halott-e, hogy agy tükröt vagy egy tollat tartottak az arca elé. Ha a tükör nem párásodott be vagy a toll nem libbent meg, halottnak nyilvánították az illetőt és amilyen gyorsan csak tudták, eltemették. Meglehetősen szerencsétlen módszer volt, hiszen nem egyszer élő embert temettek el, akik nehezen viselték, hogy egy koporsóban ébrednek fel. Elkeseredett szabadulási kísérleteik következtében előfordult, hogy véresre karmolták magukat. A temetőbe tévedő emberek néha hallottak kiáltásokat, kopogást és egyéb zörejeket a sírokból, de mivel úgy hitték, hogy akit már eltemettek, az bizonyosan halott, nem éreztek különösebb késztetést a hangok forrásának felderítéséhez. Ha hetekkel később kinyitották a koporsót, egy friss vérfoltokkal teli hullát találtak. Ebből arra következtettek, hogy az illető egy vámpír, és a vér az áldozataitól származik. Tehát egy karóval átszúrták a szívét, és levágták a fejét. Ezzel megszabadították az élőhalottat kínjaitól.

A vámpír szó szláv eredetű, és vérszívót jelent. A kelet-európai vámpírnak nem voltak olyan figyelemreméltó szemfogai, mint a ’mai’ vámpírnak, hanem tompa fogakkal kellett vacsorához jutnia. A kelet-európai vámpír nem a nyaki ütőérnél, hanem a mellkasánál, a szíve táján harapta meg az áldozatát. Gyakran a mellkasra telepedett, mielőtt még lecsapott volna, hogy kipréselje a tüdőből a levegőt. Ha kiszívta áldozata vérét, az is vámpírrá vált. Mivel a kelet-európai vámpír kizárólag családtagokat harapott meg, az elhunyt rokonai állandó rettegésben éltek, hogy mikor jön el értük az agyarfejű nagybácsi. Hogy megvédjék magukat ez esetleges látogatótól, az ablakokba és az ajtóba fokhagymát és vadrózsát akasztottak.

Hogy a nagypapinak még véletlenül se jusson eszébe felkelni a koporsójából, gyakran odaszögezték a testet a koporsó aljához egy karóval. Az is közkedvelt módszer volt, hogy a fejét levágták és homokot szórtak a test és a fej közé, vagy a lábak közé tették a fejet. A másik variáció az volt, hogy a holttestet arccal lefelé helyezték a koporsóba, így ha mégis kedve szottyant volna kimászni a nagyinak, akkor át kellett volna magát ásnia az egész földgolyón, hogy végül Mexikóban kössön ki.   

A 18. és 19. században már úgy gondoltak a vámpírokra, mint sápadt, tekintélyparancsoló, félholt nemesekre, akik sötét kastélyaik félhomályában, alagutakban rejtőznek, és a birtokukon portyáznak. Itt már tartoznak hozzájuk olyan kiegészítők, mint a tűhegyes szemfogak, és a gyönyörű fiatal hölgyek, akik halálosan szerelmesek beléjük.

A vámpírköpeny motívuma először 1924-ben lép színre, mégpedig Hamilton Dean és Lugosi Béla közvetítésével. Ez a viselet pedig annyira közkedvelt lett, hogy még jó sok évtizedig megmaradtak ennél a verziónál a dramatikusok.

A hegyes szemfog mára már a vámpír jelképévé vált; habár csak a huszadik században került a képbe. Addig csak „hegyes fogakról” volt szó, de hogy melyikek is pontosan - az összes, esetleg csak az elülső metszőfogak (Nosferatu) - az titok maradt. Hiszen Bram Stoker is csak éles fogakról tesz említést.

A színészek a filmekben és a színházakban praktikai okokból hosszú szemfogakkal tűntek fel. Ez volt számukra a legpraktikusabb, hiszen tűhegyes kapafogakkal, vagy egy egész sor éles foggal nehezen tudtak volna beszélni (és ne is említsük, milyen egészségtelen lehetett a nyelvre nézve).

 Forrás: Das Vampirhandbuch